Én pedig úgy ébredek mellette minden reggel, hogy hálát adok a sorsnak, hogy megtaláltam. Bármit megtennék, hogy boldog legyen, nincs is más gondolatom, csak hogy mivel okozhatnék örömöt számára. Lesem a kívánságait, megveszek mindent, amit szeretne, két hónapom ment rá, hogy átcsempézzem a fürdőszobát olyanra, ami neki tetszik.
Lemondtam a főtt kajáról, mert utál főzni, bejárónőt fizetek hetente, mert utál takarítani. Eljárok vele színházba, pedig én nem szeretem a komoly darabokat, elnézem, hogy rendszeresen lóg a barátnőivel. Csak egyetlen dolgot kérek cserébe, hogy úgy szeressen, úgy kívánjon, ahogy eddig, és hogy egy nap szüljön majd gyereket nekem.
Gyanús, régi ismerős a gimiből…
Ágota viszont néhány hete bejelentette, hogy összefutott egy régi ismerősével, akit még a gimiben nagyon szeretett. Azt mondta, nem volt viszonyuk, csak amolyan lelki társak voltak, sokat beszélgettek, filozofáltak, és mindig kiöntötték egymásnak a szívüket. Az a fiú, nevezzük Péternek, nagyon vidám, csupa élet gyerek volt, de mostanra teljesen összezuhant, legalábbis Ágota szerint.
Amikor elmesélte a véletlen találkozás mozzanatait, könnybe lábadt a szeme. Bár Ágota nem vallásos, a legdrámaibb változásnak azt látta Péterben, hogy már nem hisz. Mert Péter régen templomba járó, hithű katolikus volt, mára azonban már csak a bor szeretetét tartotta meg a hitéből. Mindez azért van, mondta Ágota, mert annyit szenvedett. Édesanyja nemrég meghalt rákban, az apja évekkel ezelőtt lelépett egy fiatal nővel, a testvére beállt katonának, őt pedig a legjobb barátjával szarvazta fel az a nő, akit a világon mindenkinél jobban szeretett.
Egyszerre veszítette el hát a szerelmét és a barátját, és lassan mindenkit, aki fontos volt számára. Ezek után nem tudott mást hibáztatni, mint Istent a sok szomorúságért, és még csak a közelébe se megy a templomoknak.
Mentsük meg a nyomorultat!
Ágota eltökélte, hogy megmenti Péter lelkét, és segít neki újra felállni, mert ha valaki nem fogja meg a kezét, Péter lecsúszik a lejtőn. Már így is folyton iszik, nincs állása, nincs pénze, és a lakásra, ami a szüleitől maradt rá és a testvérére, fenyegető jelzálog került.
Egyre ingerültebben hallgattam a Péter viszontagságos sorsáról szóló siránkozást, mert ahogy teltek a napok, már nem is nagyon beszéltünk másról. Ágota közölte velem, hogy mostanában később jön majd haza, mert munka után egyenesen Péterhez megy, hogy főzzön neki. Igaz, nekem sose főz, de ezt elfelejtette átgondolni.
Belenyugodtam, szót se szóltam, abban reménykedtem, majd csak megunja egyszer. De nem így lett. Ágota már hétvégéken is át-átugrott Péterhez, hol porszívózni, hol a lelkét ápolni, hol meg csak úgy, hogy kirángassa otthonról, és elvigye moziba. Velem sose akar moziba jönni, mert utálja a tömegfilmeket.
Még ezt is lenyeltem volna, de a sorozatos lelkizésük hatására Ágota egyre ingerültebb lett velem. Elhúzódik, ha meg akarom ölelni, mindenféle női bajokra meg fáradtságra hivatkozik, ha szeretkezni szeretnék vele. Este későn jár haza, és csak a vállát vonogatja, ha kérdőre vonom. Egyik nap aztán kifakadt és a fejemhez vágta, hogy a kapcsolatunk nem szól másról, csak a túlélésről, egyik nap ugyanolyan, mint a másik, nincsenek közös témáink, nincsenek szép terveink, olyanok, amelyek segítenének az emberiségen.
Szájtátva hallgattam, nem is értettem, miket zagyvál össze, csak az zakatolt a fejemben, hogy eddig valahogy sose akarta megmenteni az emberiséget. Azonnal nyilvánvaló lett, hogy ezek a szavak Pétertől erednek, ő fúr engem a távolból. Megkértem Ágotát, üljön le, és a fejéhez vágtam, hogy csakis azért ilyen ellenséges velem, mert az a rinyálós nyomorult telebeszélte a fejét.
Na, erre felpattant, hogy ne merjem nyomorultnak nevezni Pétert, és szikrákat hányt a szeme. Azt is mondta, egyáltalán nem biztos benne, hogy van közös jövőnk, és hogy épp nekem akar gyereket szülni, amikor szerinte egy korlátolt agyú, kicsinyes, szánalmas hülye vagyok.
Elborult az agyam és megütöttem
Na, itt mintha elszakadt volna egy fonal. Nem tehetek róla, de elborult az agyam, és olyat tettem, amit még soha életemben. Megütöttem egy nőt. Méghozzá azt a nőt, akit a legjobban szeretek. Ma már tudom, azt a pofont nem neki, hanem a barátjának szántam, de így alakult.
Nem volt nagy pofon, de mégiscsak az volt, a következménye pedig az elköltözés. Na, és hová is menekülhetett volna az én szegény, veszélyeztetett kedvesem, mint ahhoz a baromhoz. Néhány napig csend volt, aztán felhívtam. De mindahányszor próbáltam, kinyomta a telefont. Ekkor lenyomoztam, hol lakik a haverja, és őrt álltam a ház előtt. Gondoltam, egyikük csak előkerül valamikor.
Az a majom jött le egy szatyrot lóbálva, fütyörészve. Megismertem, mert Ágota mutatott róla fotót. Elé pattantam, megragadtam a grabancánál, és az arcába sziszegtem, hogyha egy ujjal is hozzányúl Ágotához, akkor…
– Akkor mi lesz, kérdezte undorító vigyorral a pofáján, engem is megütsz? Csak rajta – mondta –, ha úgy érzed, ettől megkönnyebbülsz, akár szét is verheted a fejem. – De ennél többet egyetlen szóval se tudtam kiszedni belőle.
Nem felelt arra, van-e köztük valami, arra sem, mi van Ágotával, és hiába kértem végül kissé lehiggadva, nem segített abban, hogy találkozhassunk. Másnap Ágotát is elcsíptem, de nem állt szóba velem. Követtem az utcán, könyörögtem, hogy bocsásson meg, de még csak le se lassított.
Nem tudom elhinni, hogy így lesz vége
Nem tudom, mit tehetnék. Szeretem őt, ő életem párja, leendő gyerekeim anyja. Hogy lehetséges az, hogy jön valaki, és egy pillanat alatt felborul minden, ami addig olyan tökéletes volt?
Nem tudom elhinni, hogy már nem szeret, nem tudom elhinni, hogy a kukába dobta az összes álmunkat. Már gondolkodni sem tudok, mert ahányszor csak eszembe jut, mit művelhetnek ezek ketten, elborítja az agyamat a düh.
Pedig talán nincs is köztük semmi. Kérlek, segítsetek, mi lenne a jó megoldás? Hogyan közeledjek hozzá? Hogy csalogathatnám vissza?